 |
| Ft. Csintalan László nyugalmazott főesperes-plébános |
Csíkszépvízen született, egy sokgyermekes családban. Utóbb Csíkszeredába költöztek, ott is éretségizett. 1969-ben felvételizett a gyulafehérvári papneveldébe. Hogyan született meg ez az elhatározás, és kik voltak azok a személyek, akik ezen időszak alatt hatással voltak Önre?
Öt gyermekes családból származom. Édesapám kántortanító volt, édesanyám pedig amikor szükség volt, mindig kántoroskodott, sőt óvonő is volt. Szüleim sokat költöztek, a kántortanítókat sokat helyezték akkoriban. 1950-ben, amikor születtem, a kántortanítóknak választaniuk kellett kántorság, és a tanítói munka között. Édesapám ‒ édesanyámmal egyetértésben ‒ a kántorság mellett döntött. Talán Csíkban más nem is tette ezt, általában a tanítóságot választották. Édesapám vállalta ezt, és utána következtek a vele járó nehézségek.
1955-ig Csíkszépvízen éltünk, ott is jártam óvodába. Szüleim azért döntöttek a Csíkszeredába való költözés mellett, mert két nagyobbik testvérem már gimnazista volt ott, és nem volt könnyű sem a bentlakás, sem a gyalog való hazajárás. A kántori állás üres is volt Csíkszeredában. Egy szobába költöztünk heten, ami nem volt egyszerű, de édesanyám leleményessége nyomán még a karácsonyfának is volt ott hely 1955 Karácsonyán. Elsőtől tizenkettedik osztályig a mai Márton Áron Gimnáziumba jártam, amire büszke is vagyok. Hála Istennek, iskolát nem kellett változtatni, bár egyszer kényszerből a ligati iskolába akartak áttenni. Édesanyám kiállt, és megmondta, hogy nekem már pedig oda kell járnom. 1969-ben érettségiztem, ebből kitűnik, hogy az ötvenegyedik érettségi találkozó következik. A teológiára jelentkeztem, az ajánlólevelet az akkori főesperes-plébános, Antal József írta.
Szerintem minden papnál a hivatás kérdése végeredményben titok, ilyen-olyan emberi tényezőket fel lehet sorolni, de ezek mennyiben döntik el, az a jó Isten titka, és maga a személy sem tudja megfejteni.
Lévén, hogy a plébánián laktunk, példájuk által hatást gyakoroltak rám a plébános, és a káplánok. Azt szoktam mondani, hogy a pozitív, és a negatív példa is sarkallt erre. A pozitív abban, hogy ilyen pap szeretnék lenni, a negatív pedig abban, hogy nem szeretnék ilyen pap lenni. Körül lehet írni, hogy ki voltak hatással, de ez a jó Isten titka, hogy kit hív meg. Szerintem az biztos, hogy a papot nem a képességei alapján választja ki a jó Isten, mert azok nagyon kevesek ahhoz, hogy Krisztus papságának részese legyen.
1975. június 22-én Isten Szolgája Márton Áron, Erdély legendás hírű római katolikus püspöke szentelte Önt pappá a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban. Hogyan emlékszik vissza a püspök úrra?
Tizenhetünket szentelt pappá. Sajnos, abból már nyolcan eltávoztak az élők sorából, nem rég temettük az egyik évfolyamtársamat, a székelyszenttamási Oláh József plébános urat.
Vele már gyemrekkoromból van elményem. A börtönből való szabadulása után ellátogatott Csíkszeredába, és most is előttem van, ahogy hatéves gyermekként odaállítottak, hogy egy négy soros versikével köszöntsem a püspök urat. A versike így hangzott: „A mi kedves püspökünknek Márton Áron a neve, a jó Isten egészségben soká’- soká’ éltesse.” Ezt a lépcső tetejéről mondtam el, amikor a püspök úr jött fel a lépcsőn. Azonkívül személyesen ismerte édesanyámat, akit Csíkszenttamáson a pap nagybátyja, Bálint Vilmos nevelte. Ő nagy népművelő volt, a helyi iskola jelenleg az ő nevét viseli.
Személyesen is szóba állt velem, amikor a teológiára jelentkeztem. A püspöki kertben volt egy kis filegória ‒ Szaletlinek nevezték ‒, ahol a püspök úr, főleg a szobafogság alatt, sokat tartózkodott, ott nemcsak imádkozott, hanem olvasott, és írt is. Akkor mondta: „Kedves fiam, a pap szabad, mint a madár, csak a saját lelkiismeretének, és az ő főpapjának, Krisztusnak tartozik számadással.” Ez szép indítás volt, és nem felejtettem el. Egy rózsafűzért is kaptam tőle, de az sajnos időközben elveszett.
Az első öt szolgálati helye (Brassó, Kolozsvár, Brád, Csernakeresztúr-Piski, Beszterce) olyan vidékekhez kötődik, amelyek magyarság szempontjából többé-kevésbé szórványnak minősülnek. Ezen helyeken pedig egy olyan korszakban teljesített szolgálatot, amikor a rendszer fokozni kezdte a társadalom, így a nemzeti kisebbségek elnyomását (ételjegy bevezetése, magyar helységnevek használatának tiltása stb.). Hogyan teltek ezek az évek?
Akkor Brassóban, és Kolozsváron nem igen éreztük, mert elég nagy közösségek voltak. Egyetemi meg középiskolás ifjúság számos volt mindkét helyen. Az első igazi szórványélmény Brád volt, ahol akkor kétszázan voltak a katolikusok, a hozzátartozó Kriscsórban, és Gura Barzában még kevesebben voltak. Én nagyon szerettem Brádot, és a fíliáit, így Körösbányát, ahol akkor a ferencesek még jó néhányan voltak. Angelus atya volt a házfőnök, aki különben sprirtuálisom, lelki vezetőm is volt félévig a teológián.
Egy Székelyföldről származó fiatalembernek egy új élmény volt, hogy kevesen vannak, románul Brádon, és Kristyóron is kellett imádkozni, szentmisét még nem végeztünk akkor, de temetéseken, és prédikációkban kellett használni a román nyelvet. Brassóban 1975-ben, amikor odakerültem, vezették be a moldvai csángók részére a román nyelvű szentmisét, ami nagy kínlódást jelentett számomra. Érettségiztem ugyan román nyelvből, nem túl fényesen. A prédikációt felolvastam, és szentmisét elvégeztem, de a problémát a hittanóra tartása jelentette. Sokszor volt olyan komikus helyzet, ahol olyan szót használtam, ami nem volt odavaló. A gyerekek nevettek, aztán kijavítottak. Besztercén is kellett románul hittanórát tartani, Piskin rendszeresen voltak román nyelvű misék.
Csernakeresztúr, a Bukovinából visszatelepített székelyek faluja nagyon jó közösség volt.
A szórványt megismerni jó dolog egy papnak, azt hogy nem csak a tömbmagyar Székelyföld, és tömb katolikusság létezik, hanem az erdélyi magyarság nagy része bizony szórványban él. A szórványban a magyarságot megtartani nem egyszerű dolog, ehhez pedig hozzá tartozik a pap vagy más felekezetű lelkész munkája, aki sokat tehet azért, hogy megmaradjanak.
Márton Áron híres, egyben utolsó püspökként kiadott körlevelét 1980. május 15-én kolozsvári Szent Mihály-templomban Ön is tolmácsolta a híveknek. A Kincses Városban eltöltött két évre milyen érzéssel emlékezik vissza?
Nemcsak én olvastam, mert én is egy voltam a segédlelkészek közül. A püspök úr búcsúkörleve, melyből mindig idézem: „elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, (...), tiszteljetek és szeressetek minden embert, elsősorban azokat, akikkel együtt éltek.” Ezen gondolatok nagyon megmaradtak abból a körlevélből.
Szép időszak volt, Dávid László prelátus úr volt a plébános, elsőáldozókat, és bérmálkozókat kellett készíteni, az ifjúsággal is kellett foglalkozni. Akkoriban a hittanóra egy mentsvár volt a magyar ifjúság számára, itt tudtak találkozni, és jó volt a lelkesedésüket látni, ahogy hittanóráról hittanórarára összegyűltek, és komolyan vették, és élték hitüket.
Ekkor volt egy elsőáldozásra készülő román csoport, amelyet rám bíztak. Görögkatolikus szülők gyerekei voltak. A Jobbágy utcai templomban tartottuk az elsőáldozást. Kedves élmény volt.
Kolozsváron az Ön nevéhez kötődtek az ún. gitáros misék, amelyeken az ifjúsági énekek csendültek fel. Ezen szentmiséken Ön is gitározott. Hogyan ismerekedett ezzel a műfajjal?
Már tizedikes diákként próbálgattam gitározni, autodidakta voltam. Nem is lett belőlem nagy gitáros, olyan „susztergitáros” voltam én. Azt viszont észrevettem, hogy a hittanórákon a gitárral kísért ének kicsi, és nagyobb hittanosoknak is tetszésére volt. Még utolsó lelkipásztori évemben, tavaly is az elsőáldozókkal együtt a hittanórákon elénekeltünk egy-egy éneket gitárkísérettel. Különben most már nem vagyok a gitáros énekek barátja, de hittanórákon, ifjúsági összejövetelek, és kirándulás alkalmával jól lehetett használni, tetszésére volt gyereknek, fiatalnak egyaránt.
Hét esztendőn át látott el főesperesi teendőket: előbb a Sepsi-Barcsági, majd a Maros-Küküllői egyházkerület élén. Mekkora kihívást jelentett ez az előljárói megbízatás Önnek?
Az irodai munka, az adminisztráció kihívás volt, mert nem szerettem, azt azonban végezni kellett. Nem is volt egyszerű megszervezni azt. Mint főesperesnek a papokkal való találkozás, és a hozzájuk való látogatás nagyon tetszett mindkét helyen, igyekeztem is a plébániákat meglátogatni, főleg Maros-Küküllő kerületben, amely teljesen fehér folt volt számomra, ugyanis nem ismertem azt a vidéket. Amikor látogattam a plébániákat, a lelkipásztorokat, a paptestvéreket, kértem, hogy vigyenek el az utolsó fíliába is. Így ismertem meg Maros megyét, és a Küküllői Főesperesség legkisebb szórványát, a kicsi fíliákat is. Nekem nagyon tetszett ez: találkozni a papokkal s meglátogatni az egyszerű kis falvakat, ahol 80 ember vagy még kevesebb volt, mert katolikus templom, és közösség van.
2016. május 14-én Ön volt a csíksomlyói búcsú szónoka. A beszédének egyik mondata engem személyesen megérintett: „Puszta létemmel Isten jóságát hírdetem.” Talán ez volt az Ön prédikációjának egyik tételmondata. Milyen érzéssel mondott igent a felkérésre?
Elősorban meglepetés volt, hogy miért kérnek engem erre. Kértem egy kis gondolkodási időt, s akkor igent mondtam a Szent István Ferences Rendtartomány mostani vezetőjének, Urbán Erik atyának, aki felkért erre. Belevágtam. Februártól végig előttem volt a feladat, gyűjtögettem a gondolatokat. Szoktam mondani, hogy a somlyói pünkösdi búcsút sem a jégeső nem ronthatja el ‒ mert volt abból is eleget részünk ‒, sem pedig egy kevésbé sikerült prédikáció. Ez volt a jelmondatom, így mertem vállalni. A Szentlélek kiaradásának olyan kegyelme van, hogy azt tényleg nem lehet lerontani, s ez olyan biztatás volt számomra.
A prédikációiban gyakran idéz költőket. A vers, mint műfaj mekkora szerepet töltött be az Ön pasztorációs tevékenységében, és életében?
Szeretek verset olvasni. Amit az egyszerű ember nem tud kifejezni, azt a költő ihletettsége, és tehetsége folytán ki tudja fejezni, és le is tudja írni. Ez tetszik nekem a versben. Ez onnan származik, hogy amikor 1989-ben Bálint Lajos püspök úr behívott Gyulafehérvárra, magyartanárnak kellett lennem. A korábbi tanár, Simpf János hirtelen meghalt, és mondták, hogy menni kell. Eleget szabadkoztam, hogy nekem sem tehetségem nincs, sem egyéb adottságom, engedelmeskedni kellett. Magyar irodalmat tanítva még inkább kapcsolatba kerültem írókkal, költőkkel. A magyar irodalmat középiskolás diákként is szerettem, és ez megmaradt bennem. Most is szívesen olvasok verset, és, ha felkérnek valahova helyettesíteni, a prédikációba általában igyekszem verset belefoglalni.
2019-ben vonult nyugalomba. Hogyan telnek a mindennapjai?
Nyugdíjas évek, főleg egy ilyen otthonban (Jó Pásztor Idősek Otthona), azt feltételezik, hogy az ember napi programot készítsen magának. Szerencsére megvan reggel a közös imádság és koncelebrált szentmise, ami jól indítja a napot. Közös program az ebéd és a vacsora, azonkívül az ember szabad. A szívem és a két műtött lábam miatt gyalogolnom kell, amit minden délelőtt és délután meg is teszek. Az imádságra és olvasásra is több idő van. Bálint érsek úr ‒ aki elég korán a szíve miatt kellett nyugalomba vonuljon ‒ mondta: „Tudd meg, hogy nyugdíjas korában az embernek több ideje van imádkozni is. Amit aktív korában nem tudott megtenni, azt most egy kicsit pótolhatja.” Ezt én is vallom. Napjaimat az olvasás, és az ima meg a napi program tölti ki.
Ezúton mondok köszöntet Rózsa Rebekának az interjú előkészítésében nyújtott segítségéért.
