2016. május 31., kedd

Móra Ferenc: Szeresd a gyermeket!

Móra Ferenc
/1879‒1934/
regényíró, régész, múzeumigazgató,
a Szegedi Napló főszerkesztője
Kép forrása:
Literatura. 2. évf., 11. sz., 1927. nov.

Szeresd a gyermeket! A sivatag hegyen,
Hol villámok között vala az Ur jelen,
E legszentebb parancs nincs kőtáblára irva -
Mosolygó kedviben, pirosló hajnalon
Aranybetűkkel ezt az örök Irgalom
Az emberszívbe irta.

Szeresd a gyermeket! Még néki szárnya van,
A csillagok közé ő még el-elsuhan,
S kitárja vidoran a mennyek ajtaját:
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem kémlelheted,
Csak gyermeklelken át.

Szeresd a gyermeket! A lét napfénye ő,
Estellik, hogyha megy, hajnallik, hogyha jő,
Csöpp lábai nyomán az öröm kertje zsendül,
Bimbónyi kis keze áldással van tele,
S melyik szeráf-zene érhetne föl vele,
Ha víg kacaja zendül?

Szeresd a gyermeket! Hisz oly hálás szegény,
Egyszerre könny, mosoly ragyog csillagszemén,
Ártatlan kis szivét az öröm megteli,
S köszönetét, akár az esti fuvalom,
Mely félve játszadoz a harmatos galyon,
Oly halkan rebegi.

Szeresd a gyermeket, öleld szivedre őt,
Ringasd el lágyan a szegény kis szenvedőt,
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit:
S mig te a gyermekek könnyét törölgeted,
Egy láthatatlan kéz a csillagok felett
Letörli vétkeid!

(1907)

Szöveg forrása: Móra Ferenc: Könnyes könyv. http://mek.oszk.hu/00900/00971/00971.htm

2016. május 25., szerda

Erőss Zsolt

Erőss Zsolt
/1968-2013/
hegymászó, az első magyar,
aki megmászta a Csomolungmát (Mont Everest)
Kép forrása:
https://www.facebook.com/hoparduc/photos/a.150102188351100.26266.150100128351306/802655429762436/

Az, ami a média nagy részét meghatároza, azt nem lehet igazi értékként látni, tekinteni, hanem valami szórakoztató gagyiságnak.
Fogyasztói társadalom, ahol virtuálissá válik a világ, és így a kapcsolat is eldobhatóvá válik. Tehát, ha valami nem stimmel egy kapcsolatban, akkor eldobjuk, jöhet a következő, és valójában egy futószallagot képezünk a dologból. És itt a legfontosabb lényeg kiesik, amit keresnünk kellene, hogy fejleszteni tudjuk a kapcsolatot, hogy azt értéknek lássuk.
Úgy gondolom, hogy az embernek igénye is az, hogy megfeleljen nehezebb kihívásoknak, elvárásoknak.
„(...) elveszítek egy lábat és visszatérek egy nagyon kemény fizikai aktivitásba. Ez én számomra egy könnyebb irány volt. Tehát én nagyon is jól láttam a másik irányt, hogy ilyenkor az ember elhagyhatja magát, és élhet egy panaszosabb, és egy magát elhanyagolóbb életet, viszont én azt látom sokkal nehezebbnek. Tehát sokkal rosszabb úgy élni, sokkal jobb küzdeni dolgokért, és sokkal jobb akár fájdalmakon átmenve meg kemény küzdelmeken átmenve, de aktív élet irányába menni.
A mai kornak a legnagyobb veszélye az a céltalanság, és, főképp, a fiatalság részéről. Tehát nincs annál nagyobb veszély. Tehát lehet mondani, hogy a hegymászás veszélyes vagy nem tudom milyen emberi tevékenységek veszélyesek, de hát a mai fejlett világban a céltalan fiatal az a legveszélyesebb. Ő tud leginkább a népszerű, könnyű irányokba menni, ami az önmagunk bodítása, és az ez irányú elcsúszások.
Az, hogy a kényelem tud érték lenni, én ezzel nagyon szembe akarok menni, de látszik, hogy érték tud lenni. A gyerekeknek az a természetes igénye, hogy kalandot keresnek, mozgást keresnek, sportot, ez már simán elfolytható a számítógéppel (...) Ez nem azt jelenti, hogy rossz lenne a technikai fejlődése az emberiségnek hanem, azt, hogy tudatosabbá kéne válni. (...) Tudni kell terelni az embereket, családokat, családokon keresztül fiatalokat abba az irányba, hogy az aktív élet az érték.

2016. május 19., csütörtök

Oscar Wilde: A boldog herceg

File:Oscar Wilde portrait.jpg
Oscar Wilde
/1854-1900/
ír költő és író.
Fénykép forrása/Source of the photo:
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Oscar_Wilde_portrait.jpg
Egy oszlop tetején, magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubin piroslott a kardja markolatán.
Nemhiába csodálta mindenki.
- Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna - tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.
- Bár olyan lennél, mint a Boldog Herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy hozza le neki a csillagokat. - A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe, hogy nyafogjon valamiért.
- Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
- Olyan, mint egy angyal - mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.
- Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt.
- Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította:
- Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.
- Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelte a többi fecske -, nincs a menyasszonynak pénze, és túlságos sok a rokona. - És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.
- Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz-e velem? - kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba.
- Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején.
- Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! - És leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből.
Akkor ismét ráhullott egy csepp.
- Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? - kérdezte. - Keresnem kell egy jó, fedeles kéményt. - És elhatározta, hogy továbbszáll.
De mielőtt szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
- Ki vagy te? - kérdezte.
- Én vagyok a Boldog Herceg.
- Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid.
- Míg éltem, és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
"Úgy, hát belül nem is arany?" - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.
- Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
- Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van, és a keze, mint a száraz levél.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
- Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
- Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
- Köszönöm kicsi fecske - mondta a Herceg.
Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé emelkedett.
Elszállt a székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
- Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
- Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.
- Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már meg fogok gyógyulni! - És édes álomba merült.
Akkor a fecske visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.
- Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.
- Mert jót cselekedtél, azért - mondta a Herceg.
A kis fecske elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött.
- Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
- Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.
Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek.
- Nicsak, egy előkelő idegen! - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.
Amikor felkelt a hold, visszarepült a Boldog Herceghez.
- Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. - Nyomban indulok.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.
- Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, messze-messze, a város túlsó szélén látok egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubint?
- Sajnos, nincs több rubinom - mondta a Herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és befejezi a darabját.
- Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! - És sírva fakadt.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.
Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon.
- Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat! - És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
- Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
- Megyek Egyiptomba! - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
- Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára!
- Tél van - felelte a fecske -, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
- Odalent a téren - mondta a Boldog Herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
- Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe.
- De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig visszaszállt a Herceghez.
- Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre.
- Nem, kicsi fecském - mondta a szegény Herceg -, menned kell Egyiptomba.
- Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
- Drága kicsi fecském - mondta a Herceg -, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba, és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.
- Jaj de éhesek vagyunk! - mondták.
- Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
- Aranylemezkékkel vagyok borítva - mondta a Herceg -, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát.
- Van már otthon kenyerünk! - kiáltották.
Amikor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a Herceg vállára.
- Isten veled, drága Herceg - suttogta -, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
- Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
- Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére?
Azzal ajkon csókolta a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos.
Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
- Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! - mondta.
- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
- Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette - szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok.
- És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
- Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
- Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom.
- Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
- Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
- Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.

Fordította: Lengyel Balázs
Szöveg forrása:

2016. május 18., szerda

José “Pepe” Mujica

And tomorrow, like everyone, I’ll be a pile of worms and disappear.
Either you’re happy with very little, free of all that extra luggage, because you have happiness inside, or you don’t get anywhere! I am not advocating poverty. I am advocating sobriety.
We have invented a mountain of superfluous needs. Shopping for new, discarding the old. That’s a waste of our lives! When I buy something, or you buy something, you’re not paying money for it. Your paying with the hours of life you had to spend earning that money. The difference is life is one thing money can’t buy. Life only gets shorter. And it is pitiful to waste one’s life and freedom that way.
What I do recommend is that we stop wasting resources on useless things, on luxuries houses that require six servants to maintain. What good is all that? What good is it? None of that is necessary. We can live much more modestly. We can spend our resources on things that are really important for everyone.

José Mujica
José “Pepe” Mujica
former President of Uruguay
Photos source:
http://www.bbc.com/mundo/noticias/2015/02/150227_uruguay_mujica_10_frases_irm

Man may very well be the only animal capable of self-destruction.
Human nature is constructed in such a way that you end up learning much more from suffering than form a life of ease. That does not mean that I recommend a quest for suffering, or anything like that. But this is what I want to make people understand: You can always pick yourself up again. It’s always worth it starting from zero again, once, or a thousand times, as long as you’re still alive. That’s the biggest lesson in life. In other word, you are not defeated until you give up the fight. You give up the fight by giving up the dream. Fighting, dreaming, being down on the ground, confronting reality that’s what gives meaning to existence, to the lives we lead.
You can’t live life when you nurse a grudge. And you can’t live going in circles.
You have to learn to pack up your scars and keep going, headed for the future. If I spend my time licking my wounds, I’m not moving forward. I see life as the road that lies ahead. What counts is tomorrow.

2016. május 16., hétfő

Pál testvér, aki negyven gyerekre vigyáz

Mi olyan helyen élünk, ahol elfogadnak, figyelnek ránk, gondoskodó szeretet vesz körül… Ezért szívből jövő, hálás köszönet Bakó Béla Pál ferences atyának, a mi szeretett Pál atyánknak. Az ő jóvoltából van most családi otthonunk… Nem rideg árvaház, hosszú folyosóval, hanem meleg, családias fészek.” (http://www.edfam.ro/en)
Bakó Béla, fr. Pál OFM (balra),
ferences szerzetespap,
a marosvásárhelyi Szent Erzsébet Társulás alapítója és vezetője.
A képen Pál testvér a Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK)
díját Ft. dr. Vencser Lászlótól (jobbra),
az Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatójától veszi át.
Kép forrása: http://www.romkat.ro/hu/node/3507




2016. május 14., szombat

Máltai Esték - dr. Eőry Ajándok előadása

Akik embernek születtünk egyben gyógyító készségünk is van. Bárkit meg tudsz gyógyítani, nemcsak a gyógyító beszélgetéseddel, hanem a vele való törődéssel.

dr. Eőry Ajándok
természetgyógyász,
a kínai orvoslás magyarországi szakértője,a Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntes orvosa

2016. május 12., csütörtök

Mosolyod

Nagy Szent II. János Pál pápa
(Szent Karol Józef  Wojtyła)
/1920-2005/
Kép forrása:
Mosolyod, mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat!
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében.
Gazdagítja azt, aki kapja,
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja.
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem oly gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igaz barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőnek,
Vigasztalás a szomorkodónak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelen.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.

2016. május 9., hétfő

Jónak lenni jó 2014 - Bud Spencer

Carlo Pedersoli, közismertebb nevén Bud Spencer
(1929-2016),
Buddy szerepében az Aranyeső Yuccában (1981)
 c. filmben.
(rendező: Michele Lupo, zene: Ennio Morricone)
Kép forrása/ Source of the photo/
Fonte della fotografia:
www.facebook.com/budspencerofficial
A hit számomra egy szükség. Szükségem van rá a mindennapokban, és nemcsak azért, mert a szüleim azt mondták, hogy »Fiam, légy hívő«, hanem azért, mert ez ad értelmet az életemnek. Nélküle csupán állati ösztöneim lennének, és nem lennék az, aki vagyok. Se sportoló, se színész, se ember.


2016. május 1., vasárnap

Dalai Lama al XIV-lea: Paradoxul vremurilor noastre

A 14. dalai láma, Tendzin Gyaco
Dalai Lama al XIV-lea
(Tenzin Gyatso)
Sursa imaginii:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Dalai_l%C3%A1ma
Paradoxul vremurilor noastre este că avem clădiri mai mari, dar temperamente mai mici; autostrăzi mai largi, dar minţi mai înguste, cheltuim mai mult, dar avem mai puţin; cumpărăm mai mult, dar ne bucurăm mai puţin.

Avem case mai mari şi familii mai mici, mai multe facilităţi, dar mai puţin timp, avem mai multe diplome, dar mai puţină înţelepciune, mai multe cunostinţe, dar mai puţină logică, mai multi experţi, dar mai multe probleme, mai multă medicină, dar mai puţină sănătate.

Bem prea mult, fumăm prea mult, cheltuim prea nesăbuit, râdem prea puţin, conducem prea repede, ne supărăm prea repede, ne culcăm prea târziu, ne sculăm prea obosiţi, citim prea rar, ne uităm prea mult la televizor şi medităm prea rar.

Ne-am multiplicat averile, dar am redus propriile noastre valori. Vorbim prea mult, iubim prea rar si urâm prea des. Am învăţat cum să trăim, dar nu cum este o viată, am adăugat ani la viaţă şi nu viaţă la ani.

Noi am facut drumul până la lună şi înapoi, dar avem probleme când traversăm strada pentru a-l întâlni pe noul vecin. Am cucerit spaţiul cosmic, dar nu şi spaţiul nostru interior, am făcut lucruri mai mari, dar nu lucruri mai bune.

Am curăţat aerul, dar ne-am poluat sufletul, am divizat atomul, dar nu şi prejudecăţile noastre.

Scriem mai mult, dar învăţăm mai puţin, ne-am propus mai mult, dar realizăm mai puţine. Am învăţat să ne grăbim dar nu şi să aşteptăm, avem venituri mai mari dar morală mai puţină, avem mai multe alimente dar linişte mai puţină, am construit mai multe calculatoare pentru a deţine mai multe informaţii şi a produce mai multe copii ca niciodată, dar comunicăm mai puţin; am devenit mult mai interesaţi de cantitate şi nu de calitate.

Acestea sunt vremurile fast-food-urilor şi ale digestiei lente; bărbaţii sunt înalţi dar au caractere mici; ne interesează profiturile rapide şi relaţiile superficiale. Acestea sunt vremurile păcii mondiale în care există războaie interne; avem mai mult timp liber, dar mai puţină distracţie, avem mai multe tipuri de alimente, dar mai puţină hrană.

Acestea sunt zilele în care avem câte două salarii, dar avem mai multe divorţuri, avem case mai frumoase, dar cămine destrămate. Acestea sunt zilele excursiilor rapide, a scutecelor de unică folosinţă, a aruncării la gunoi a moralităţii, a pierderii nopţilor, a trupurilor supraponderale şi ale medicamentelor bune la toate, de la bucurie la linişte dar si care ucid.

Există momente când oferim mai mult spectacol dar nu avem nimic în depozite, există un timp în care tehnologia ţi-a adus această scrisoare şi un timp în care poţi alege fie pentru a face diferenţa, fie pentru a atinge tasta …“delete” (şterge) …